Már egy ideje forgattam a fejemben egy hasonló témájú blog elindítását, de jó kutatóhoz méltóan, még mielőtt bármi kézzelfoghatót is tettem volna, alapos háttérmunkát végeztem, felderítettem milyen jelenleg futó tudományos és féltudományos oldalak tűnnek fel a blogoszférában, stb. Jó egyetemistához méltóan, eközben rengeteg érdekes esemény (konferenciák, könyvek, beszélgetések) formába öntését mulasztottam el.
Ezek már így jártak, viszont néhány sarkalatos hatást szeretnék kiemelni – mondjuk úgy gyerekkoromtól. Neem, nem, akkoriból csak Gerald Durell könnyen befogadható, humoros és szenvedélyes bogárgyűjtögetős, világkörbeutazós stílusa maradt meg. Egyébként a magam részéről sosem voltam egy „vágjuk félbe a gilisztát, állítólag túléli” vagy „jajj de szép spirituszban konzervált rovargyűjteményed van” típusú gyerek. A dolgokat ettől függetlenül nagy lelkesedéssel igyekeztem megismerni- ha egy mód van rá gusztustalankodás nélkül. Később a növénybiológia könnyű útnak mutatkozott a vér (hemolimfa,vagy egyéb testfolyadék) ontás elkerülésére.
Van viszont néhány írás a nem is oly távoli múltból, az egyik legfontosabb Balogh János Túrkevétől Óceániáig című emlékezése, amit még gimiben kaptam „kölcsön” az egyik tanáromtól, de csak a BSc-s diplomám letétele után olvastam el. Talán ha korábban megteszem, ma nem laborpatkány lennék, hanem atka-ökológusként szaladgálnék nagyítóval a trópusokon.
Korrajzként is rendkívül érdekes (a történet némi 19. éa 21. századi átlógással az egész 20. századot felöleli, elmesélve egy nagynevű tudós pályáját gyermekkorától, fő motiváló erőin, nehézségein és még a kor politikai színezetén keresztül.) de az a lelkes kutatói szemlélet bemutatása a lényeg. A stílusa tipikusan az „öreg prof” hangulatot adja vissza, azokét az előadókét, akiknek a tudása a mai fiatalság fülének egy kicsit „poros”, és talán nem is vesszük teljesen komolyan, de szívünkből szeretjük, bármit kér az órán megtesszük, és már a folyosó túlvégéről hangosan köszönünk neki. Egyszerűen mert jó hallgatni. Balogh profot pedig jó olvasni.
Egyébként is nagyon szeretek életrajzzal összekötött tudományos emlékezéseket olvasni – ugyanebbe a kategóriába tartozik James Watson bácsi írása, kreatívan "DNS - az élet titka" címmel. A DNS szerkezetének felfedezője, e neves alkalom 50. évfordulójára írta meg, hogy mi is történt azóta, lényegében mit is váltott ki ez az egy nagyon fontos felfedezés, és hogy még mindig nem tudunk „együtt élni a DNS-ről szerzett tudásunkkal”. Zseniális, az eleje lényegében genetika1. kurzus, csak nem olyan szárazon –teret adva az unásig tanult, semmitmondó nevek (Griffith, Franklin, Monod, stb) személyiségének kifejtésére, hogy mi volt a háklijuk, ki kivel volt jóban, vagy épp utálták egymást, stb. A könyv második fele pedig arról szól, hogyan lett a genetikából üzlet. Mindenkinek nagyon ajánlom, aki egy kicsit is érzékeny a biológiai problémákra, GMO-kra, meg az ehhez minimálisan is kapcsolódó kérdésekre.
Balogh bácsi könyve olyan nagy hatással volt rám, hogy azóta lényegében csak egy Rejtő könyv tudott utat törni magának a természettudományos irodalom mellett, amit viszont ezerrel olvasok, mert írókkal beszélgetni néha nem hülyeség.
