Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki elégedetlen a (felső)oktatási rendszerrel. Nem célom azonban sem filozofálni, sem politizálni. Oly sok írás foglalkozik a tananyag hígulásával, a diákok elégedetlenségével, a túlzott diákfelvétellel, idő és figyelemhiánnyal úgy tanári mind hallgatói oldalról, satöbbi satöbbi. (pl http://tenyalladek.blogspot.com/2011/02/magyar-jogi-felsooktatas-problemai-1.html) Nagyon kellemeseket lehet erről okoskodni egy pohár valami mellett, ki tudja mennyire eredeti ötleteket felsorakoztatva.
De van itt egy dolog, ami nekem most nagyon aktuális, amivel nem tudok mit kezdeni. Az alapproblémát (kikerülés a munkaerőpiacra természettudományos téren) időről időre több oldalról is szeretném körüljárni.
Első megvitatandó kérdés: mennyire feladata az egyetemnek, hogy szakmailag, szellemileg, és esetleg lelkileg felkészítsen minket a munkaerőpiacra?
Nem túl kellemes, de viszonylag könnyen érthető ellentmondás, hogy a nagy egyetemek, ahol relative sok pénz van, nívós kutatások folynak, jó nevük van stb, a nagyszámú hallgató miatt személytelen és futószalag-szerű az oktatás. Az előadó ledarálja az anyagot, hogy ott vagy/ nem vagy ott, figyelsz/ nem figyelsz, nem érdekli. Kérdést nem teszel föl neki, egyrészt persze mert mérsékelten érdekel, másrészt a legtöbb ember nem mer 2-300 másik előtt kérdezni. Válaszolni sem, ezért aztán a tanár sem tesz föl kérdéseket. Jó, mindegy, ezt mindenki tudja. Nadehogy ötödévben, a saját tanszékeden, mikor már harmadik éve jársz oda viszonylag rendszeresen csinálni a kis dolgaidat, legyen még tanár aki megkérdezi hogy „kit keres?” –az meglehetős leszaromságra utal. Beszélgetés kizárólag a témavezetőddel esélyes.
A diákoknak azonban némi lelkesedéssel és szemfülességgel lehetőségük van olyan kurzusokat kiszúrni, mint karrierépítés, menedzsment és európai uniós alapismeretek (természettudományos szakokról beszélünk, szóval ez nagy dolog) De olyan szakmai szabadonválaszthatók is, mint biotechnológia üzleti szemmel, genetika-és vallás (vagy valami ilyesmi volt), sőt, magasabb évfolyamoknak zárt létszámú élettani kurzusok is. Szabadegyetemek, workshopok stb, elég sok szabadprogram, szóval ha valaki tudja hogyan is fogjon bele, és talál olyan társaságot, akikkel együtt tud ide szocializálódni, akkor talán van lehetősége. ( Más kérdés az ismert egyetemista háromszög –alvás-szociális élet-jó jegyek. Kettőt választhatsz. Talán egy másik posztban elfilozofálgatok majd arról is, hogy lehetsz-e egyszerre jófej, és jó tanuló, vagy legalábbis a szakmád iránt lelkesedő hallgató, ami megint egy másik kategória.) Kevésbé lelkes, irányításra váró diákok az alapkurzusokon viszont nem igazán kapnak sem irányítást, sem átfogó képet arról, hogy mi vár rájuk diploma után. (Ja igen, BSc-s diplomaosztón kaptunk egy „diákkalaúzt” rengeteg statisztikával, hogy az egyetemről hány ember tud elhelyezkedni, meg melyik weblapokon lehet munkát keresni.. A legkevésbé sem hasznos. Kösszépen.)
Mindenezek mellett sem tudom a nagy egyetemet hibáztatni, mert olyan szinten nincs kontaktus a diákok és a tanárok (ha egyáltalán állandó tanárok, és nem minden órán más vendégelőadó van) között, hogy nem tudják egyszerűen felmérni, hogy mire van igény/szükség (és most nem csak ilyen lelki, hanem abszolút szakmai dolgokra is gondolok) .
Biosz szakon az első év okosan arról szólt, hogy mindenféle természettudományos alapozó tárgyaink voltak (fizika, matek, szervetlen/szerveskémia, természetvédelem, földtudomány, és mellékesen biosz alapok.) Persze az egészből semmit nem értettünk, és azt sem tudtuk ez miért fontos. Pedig valójában csak el kellett volna mondani, hogy „gyerekek ez most azért van, hogy megalapozzuk a természettudományos szemléleteteket.” Kicsit szájbarágni. Ciki ez? Kell az egyetemnek szájbarágni? Valószínűleg egy generációval ezelőtt még az volt az elv „önök itt már felnőttek, a feladatokat oldják meg, a megtanulnivalókat értelmezzék, vitassák meg, nézzenek utána, tegyék magukévá.” Tetszik nem tetszik, ma már nem azért mennek egyetemre az emberek, mert elkötelezettek egy szakma iránt. Nincsenek tisztában, mit adhat nekik a szak, amit választottak. A szájukba kell rágni a kulcsgondolatokat, a vezető szálat, és a dolgok értelmét. Nem feladatom, és nem is célom megoldani ezt a problémát. De kezelni, alkalmazkodni, kell. A tanároknak is. Elsősorban nekik.
Később hosszan fogok mesélni arról, hogy én személy szerint (szájbarágás hiányában), hogyan vettem kezembe az irányítást, és derítettem ki a helyes/reális/valós kutatói magatartás és pálya mibenlétét, egy friss diplomás lehetőségeit. (sokakat ezen ismeretek hiánya rettent el első-másodévben, amikor predesztinálják magukat a „laborbanélemleazéletem” pejoratív felhangú sorsra)
De aki nem ilyen – az honnan szerzi az információt? Mi lesz vele? Ki mutat neki utat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése